A mezőgazdaság 1989-ben még a bruttó nemzeti össztermék 13,7 százalékát adta, tavaly 3,5-et. Nagyot fejlődtünk az elmúlt évtizedben, de a reálértéken számolt agrárkibocsátás ma nem éri el az 1990-es szintet, mindössze annak 75 százalékát. Érdemes ugyanakkor lehetőségnek tekinteni ezt a helyzetet. Az következik ugyanis belőle, hogy a magyar mezőgazdaság sokkal többre képes, és rengeteg a kiaknázatlan lehetőség – mondta a Demokratának dr. Gyuricza Csaba, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem rektora.
Mi a februárban, több intézmény összevonásával létrejött Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) küldetése?
A korábbi Szent István Egyetem, a Kaposvári Egyetem, továbbá a Pannon Egyetem Georgikon Kara és az Eszterházy Károly Egyetem gyöngyösi campusa, a Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ 11 kutatóintézete és gazdasági társaságai, valamint a Debreceni Egyetem karcagi kutatóintézete egyesítésével országos hatósugarú tudáscentrum jött létre, ami összefogja, rendszerbe szervezi az agrár- és élelmiszergazdasági, a hozzá kapcsolódó műszaki, gazdasági, biológiai tudományokat az oktatásban és a kutatásban egyaránt. Egy 2500 munkavállalót foglalkoztató, 14 ezer diákot oktató, hatalmas, több campussal működő egyetem született, ami méretéből, az általa reprezentált tudásból adódóan versenyképes a világ legnagyobb intézményeivel. A MATE Közép-Európa legjelentősebb agrártudományi egyeteme, célunk, hogy a világ legjobbjai közé kerüljünk. Szétaprózódott, szétforgácsolt, kis méretű struktúrákat kellett egy egységes, nagy rendszerré fejleszteni. Ehhez beruházásokat indítunk, például XXI. századi campust építünk Gödöllőn. Sokkal több külföldi hallgatót és vendégelőadót fogadunk majd, ezzel is elősegítve a legfrissebb, naprakész nemzetközi tudás megszerzését és átadását. Ebben a rendszerben vonzóvá tudjuk tenni az oktatói, kutatói életpályát. A korszerű agrárium ma már megköveteli a legalaposabb szakirányú felsőoktatást.
Messziről kell visszatérni a pályára, közismert, hogy a rendszerváltozás időszakának hibás döntései máig hatóan lerontották a magyar mezőgazdaságot. Milyen volt az agrárium szerkezete, teljesítménye 1990 előtt?
Nemzetközileg elismert eredményeink voltak a tudományos hátteret, a műszaki színvonalat, a terméshozamokat és az állattenyésztést illetően egyaránt. Az 1990-es évektől azonban jelentős szerkezetátalakítás kezdődött, a nagyüzemi szocialista modell megszűnt, szükségszerűen ugyan, de a folyamat gyakorlati lezajlása következtében a mezőgazdaság megítélésében, presztízsében is nagy törés következett be. Nemcsak a kolhozok oszlottak fel, hanem a háztáji gazdálkodás is visszaszorult. Ez egyébként regionális probléma is, de Magyarországon különösen súlyos helyzet állt elő. A szakirányú képzések elnevezéséből is töröltük a mezőgazdaság szót, helyette mindenféle eufemisztikus körülírások jöttek divatba a kilencvenes években. Természeti erőforrások, környezetgazdálkodás – ilyen kifejezések forogtak. Ez befolyásolta a teljesítményt, miként az is, hogy 1990 előtt több mint egymillió ember dolgozott a mezőgazdasági ágazatokban, nem sokkal utána viszont már csak kevesebb mint a fele. Ma mintegy 400 ezer honfitársunk foglalkozik mezőgazdasággal vagy valamely kapcsolódó ágazattal.
Miként változott az agrárium helye, szerepe a nemzetgazdaságban?
1989-ben a bruttó nemzeti össztermék 13,7 százalékát tette ki, tavaly azonban már csak 3,5 százalékot. A gyümölcstermés mennyisége megfeleződött; bár hungarikumok, behozatalra szorulunk paprikából, fokhagymából. A hagymatermesztés 40 százalékára esett vissza, a krumplitermesztés az ötödére. Valamikor külpiacokra is bőven jutott ezekből a terményekből. A nagyáruházak tele vannak holland, spanyol, marokkói, török, olasz, osztrák és számos más országból származó gyümölccsel és zöldséggel. Húsz évvel ezelőtt 14 cukorgyár működött Magyarországon, ma egy. Búzából, kukoricából nem érjük el az 1990-es évek elejének volumenét, és a feldolgozottsági szint is alacsony. Miközben alapanyagból itt még exportőrök vagyunk, termékek szintjén viszont sokszor importőrök. Többek között ezért történhet meg, hogy a magyar kukoricából például osztrák bioetanol-üzem készítsen üzemanyagot, jó haszonnal. Ráadásul a globális agráriumban az 1990-es években kezdődött egy robbanásszerű fejlődés, ami az elmúlt közel 30 évben mintegy 80 százalékos teljesítménynövekedést eredményezett. Magyarországon az elmúlt években jelentős előrelépés történt ugyan a mezőgazdaságban, jók a kijelölt irányok és célok, és dinamikus volt a növekedés, de a reálértéken számolt agrárkibocsátás ezzel együtt sem éri ma el az 1990-es szintet, mindössze annak 75 százalékát teljesíti. Ez ténykérdés.
Ilyen nagy a baj?
Inkább lehetőségnek érdemes tekinteni ezt a helyzetet. Az elmondottakból ugyanis az következik, hogy a magyar mezőgazdaság sokkal nagyobb teljesítményre képes, és rengeteg még a kiaknázatlan lehetőség. Soha nem látott nagyságú, az előző hétéves uniós pénzügyi ciklushoz képest legalább háromszoros forrás áll rendelkezésre, köszönhetően a nemzeti részarány 80 százalékra emelésének. Ebből a legkorszerűbb fejlesztéseket lehet megvalósítani, nagyon gyorsan előre lehet lépni. A megindult folyamatok biztatóak, ugyanakkor a koronavírus-járvány miatti lezárások megmutatták, hogy az importkitettségű ellátási láncok milyen sérülékenyek. Világossá vált, hogy az élelmiszer-önellátás képessége alapvető nemzetbiztonsági érdek. Gyakran büszkélkedünk azzal, hogy Magyarország akár húszmillió embert is képes lehet megetetni, de ez most még csak lehetőség, ami a jövőben teljesíthető és teljesítendő cél. Ami azért is nagy jelentőségű, mert nagyon kevés ország képes erre a világon.
Mi kell ahhoz, hogy éljünk a lehetőségekkel?
Arra van szükség, hogy a vidékfejlesztési forrásokat alaposan átgondoltan, célzottan, regionális mutatók figyelembevételével, szakmai alapon használja fel a magyar mezőgazdaság. Így öt-hat év múlva elmondhatjuk majd: mi rendkívüli helyzetben is el tudjuk látni magunkat élelmiszerrel. Nincs rá garancia ugyanis, hogy a jövőben nem lesznek előre nem látható haváriahelyzetek. Újra kell építeni az 1990-es években behatoló külföldi tőke által nyílt gyarmati logikával lenullázott feldolgozóipart, továbbá a tárolókapacitásokat. Az alapanyag-termelés és a feldolgozóipar arányában körülbelül a potenciálisan elérhető szint felénél járunk. Vannak azért kiváló példák a termeléstől az értékesítésig terjedő vertikális rendszerekre, ezeket kell megsokszorozni. A technológiai lemaradást is be kell hozni. Szerencsére a megoldás lehetősége itt van a kezünkben, rendelkezésre áll hozzá a tudás, a pénz és az akarat. Ehhez azonban olyan vállalkozásokra van szükség, amelyek le tudják hívni a forrásokat. Át kell gondolni, hogy például a kertészeti ágazatban a jelenlegi szerkezet mellett milyen hatásfokkal tudnak hasznosulni a hozzáférhető pénzek. A magas áfatartalom, a szétaprózódott birtokszerkezet, az őstermelők magas aránya például megnehezíti az életképes rendszerek létrehozását akár a termelés bővítésére, akár a feldolgozási szint emelésére.
Manapság a fiatalok csak akkor kezdenek gazdálkodni, ha meg tudnak élni belőle.
A mezőgazdaság ma már igenis vonzó, jól fizető életpályát kínál. Nem hobbi, hanem nagyszerű és kőkemény hivatás és üzlet, amivel kiválóan lehet keresni. Az agráriumban nagyobb az informatikai fejlődés, mint az autógyártásban. Ha valaki beül egy traktorba, akármerre néz, számítógépeket, kijelzőket lát. Az a dolgunk, hogy a fiatalokban tudatosítsuk: ez egy remek és trendi szakma, ami a legkorszerűbb csúcstechnológiát vonultatja fel, folyamatos tanulást igényel, és mindig lesz rá kereslet. Amikor az agráriumról beszélünk, akkor már nem a sáros gumicsizma, az elhanyagolt, büdös ólak képzete sejlik fel, hanem precíziós rendszerekre, a távolból okostelefonnal vezérelt öntözésre és takarmányozásra, drónokra, gépesítésre gondolunk. Mindez éppenséggel az idősödő nemzedékek számára lehet idegen, a fiataloknak természetes ezeknek az eszközöknek a használata. És épp ezért akár már általános iskolás korban érdemes megmutatni a korszerű mezőgazdaság szépségeit, előnyeit a legkisebbeknek is. Én egyébként a szövetkezés hasznosságának felismerésében is sokat várok a nemzedékváltástól.
A fiatalokban már nem él az erőszakos kolhozosítás, a tulajdonból való kiforgatás emléke?
A rossz emlékekből fakadó negatív képzettársítás érthető, de a most belépő generáció érti, hogy az erők összeadásával hatékonyabban tudja képviselni az érdekeit a piacon. Az integráció elkerülhetetlen, ahogy a jelenleg már zajló koncentráció is. A méretgazdaságosság alsó határa a csúcstechnológiák megjelenésével növekszik. Mindig megvolt, ma is megvan a helye a nagyüzemeknek, ugyanakkor a magyar agrárpolitika helyes törekvése a családi gazdaságok megerősítése és helyzetbe hozása, de ezek akkor tudnak versenyképesek lenni, ha összefognak a termelésben, a gépbeszerzésben, az eladásban egyaránt.
Feltéve, hogy az uniós közös agrárpolitika nem fojtja meg az európai gazdákat.
Kétségtelen, hogy ellentmondásos szabályozást akartak életbe léptetni, szerencsére a kizárólag a zöldítésnek nevezett szempontokat érvényesítő ötleteket sikerült kompromisszumos megállapodássá finomítani. Nagyon helyes az ökológiai gazdálkodás szorgalmazása és erősítése, de például Magyarország növényvédőszer- és műtrágya-felhasználása az 1990-es évek mennyiségének fele-harmada. Tehát irreális, igazságtalan, szakmaiatlan azt követelni, hogy ugyanolyan arányban csökkentsük ezek használatát, mint például a nálunk nagyságrendekkel többet alkalmazó Hollandia. Ez a termelés gazdaságosságát, értelmét veszélyeztetné, és nem érvényesülnének a környezetvédelmi szempontok, épp ellenkezőleg, a felhagyott művelés rontana a helyzeten. A mennyiségi kvóták helyett arra kell törekedni, hogy a korszerű technológia segítségével lokalizáltan, célzottan, csak a szükséges adagban juttassák ki a vegyszereket a földekre. Univerzális elvek helyett a helyi adottságokat figyelembe vevő, azokhoz alkalmazkodó szabályozásra van szükség, ez túlzás nélkül létkérdés a hazai agrárium sikerének és jövőjének szempontjából. Ez jelentheti a zöldszempontok érvényesülését a mezőgazdaságban a versenyképesség feltételeinek sérülése nélkül.