Helyi nagyurakká váló kancellárokról, bizalomvesztésről és újjáépítésről beszélgettünk az egyetemi modellváltásért felelős kormánybiztossal.
VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, legnagyobb hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói épp úgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!
Az egykori alkotmánybíróval hosszú évek óta fennálló ismeretségünk okán közvetlen hangnemben vitattunk meg egy sokakat érdeklő és érintő témát.
– “Üdv újra a fedélzeten!” – üzente a miniszterelnök facebook-bejegyzésében. Mi számít fedélzetnek? Hiszen évtizedek óta jelen vagy a közéletben, és országos jelentőségű feladatokat vállalsz.
– Fedélzetnek nyilván ebben az értelemben a kormányzati munka számít, tehát az 1998-2002-es időszakra és a kancelláriaminiszteri munkámra gondolt a miniszterelnök. Közéleti munkáimban a kilenc év alkotmánybírói múlt persze jelen van, melynek során voltak konfliktusok, alkotmányos nézetkülönbségek is a kormányzat, valamint a törvényhozás és az Alkotmánybíróság között. Az elmúlt egy évben aztán visszatértem az egyetemi oktatáshoz, és még inkább a kutatáshoz. Megjelent az Alkotmányos hatalomgyakorlás és alkotmányos identitás című könyvem a múlt év végén. Próbáltam visszakövetni azt a politikai-közigazgatási időszakot is, amit kihagytam alkotmánybíróként.
– Nem jellemző, hogy egy volt politikus, főképp, ha felvállalt konfliktusa is volt a kormányzattal, újra lehetőséget kap a miniszterelnöktől. De ha van is ilyen, kevesen vannak.
– Tudok még példát mondani. Navracsics Tibor és Lázár János is a fedélzeten vannak.
– Tartom az álláspontomat.
– Nem tartom meglepőnek a miniszterelnök döntését. Az én generációmból kevesen választották azt a fajta párhuzamos karriert, ami azt jelentette, hogy a közéleti szerepvállalás mellett közel 40 éve vagyok jelen az egyetemi és akadémiai világban oktatóként, egyetemi tanárként és kutatóként. Láthatóan nagy sebességgel kezdődött meg a felsőoktatás átalakítása, és sokan értetlenkedve figyelték az eseményeket. Az én felkérésemmel a miniszterelnök szeretne ráerősíteni arra, hogy a kormány számára fontos ez az ügy. Nem elegendő minisztériumi szinten, ágazati felelősségi jogkörben foglalkozni a felsőoktatás jövőjével, hanem az egészet kell áttekinteni, akár minisztériumok közötti egyeztetéseket is felvállalva. Erre jó egy kormánybiztosi szerepkör.
– Sok minden fűződik a nevedhez az oktatás területén. Hogy a legfontosabbakat említsem: alapítója voltál a Századvég Politikai Iskolának, bábáskodtál a Budapesti Kommunikációs Főiskola létrejötténél. Több egyetemen oktatsz most is, átérezheted a tanárok ellenállását az alapítványi átalakításokkal kapcsolatban. Jogos a félelmük?
– Abszolút jogos a félelmük, hiszen olyan fundamentális változás előtt állunk, melynek nincs előzménye Magyarországon. Nem volt még olyan, hogy az állam átadja az alapítói és fenntartói jogait egy kuratóriumnak, mely az állam nevében, stratégiai irányítóként az egyetem jövőjére döntő befolyással fog bírni. Az is igaz, hogy az elmúlt 30 évben minden kormány megpróbált valamit változtatni. 1994-ben a Parlament úgy döntött, hogy az állami egyetemeket közalapítványi formába kell átalakítani. Nem történt semmi. Magyar Bálinték is próbálkoztak az üzleti szféra jobb behozatalával. Az sem volt siker.
A kancellári rendszer sem váltotta be igazán a hozzá fűzött reményeket. Belső konfliktusokat okozott a rektorok és a kancellárok között.
Jött a konzisztóriumi rendszer, melybe szintén üzletembereket hoztak be, hogy a piaci szempontok jobban érvényesüljenek. De közben nem változott a fizetése az egyetemi oktatóknak. Különösen a fiatal oktatók nagyon alacsony bérért, jelentős terhelés alatt vannak. Kénytelenek 2-3 másik állást vállalni, és így nehezen lehet tőlük elvárni, hogy inkább a hallgatókkal foglalkozzanak, és ügyeljenek a minőségre. Egyes kivételektől, kiváló kutatóhelyektől eltekintve maga a rendszer, a környezet sem motivál a teljesítmény fokozására, a minőség emelésére. Ezen mi változtatni akarunk, és a félelem legfőbb oka, hogy az oktatók bizonytalanok abban, hogy egy új, teljesítmény-orientált rendszerben megtalálják-e a helyüket. Az egzisztenciájuk a tét. Ugyan az eddigi időszakban alacsony volt a fizetésük, de azért ez a „langymeleg víz” egyfajta biztonságot is jelentett. És persze néhány helyen feszültségek vannak a kuratórium és a szenátus között. Akik eddig a szenátust tartották az egyetemi autonómia egyedüli letéteményesének, azok is félnek.
– Joggal?
– Az egyetemi autonómiának a legfontosabb tartópillére a kutatás és az oktatás szabadsága. Ennek a védelmét az Alaptörvény biztosítja. Azt, hogy a kuratóriumban politikusok is ülnek, én nem feltétlenül tartom bajnak. Most mindenki úgy gondolja, hogy ez a Fidesz térhódítását jelenti hosszú távon. Akiket közülük én eddig megismertem, rendkívüli módon elkötelezettek az egyetemek mellett. Én erre az elkötelezettségre energiaforrásként tekintek. Én úgy látom, egyetlen politikus sem érdekelt abban, hogy ne menjen jól annak az egyetemnek, aminek az irányításában részt vesz. A vegyes összetételű, professzorokból és politikusokból és az üzleti világ képviselőiből álló kuratóriumban sokkal jobban tudnak koncentrálni az adott egyetem jövőjére, mint például korábban egy minisztérium, aminek 28 állami egyetemmel kellett foglalkoznia.
